A sok gondolat elszáll, de ha leírod, talán megmarad, és ha még értelmesek azok a leírt gondolatok, érdemes elolvasni. 

Was Albert Irodalompártoló Egyesület 2016-os pályázatán díjjat nyert írásom egyike Palócz Pál hódmezővásárhelyi kovácsmesternek állít emléket, amely vásárhelyi nyelvjárásban íródott. 

 

Mestör

  Égy későőszi délután vot az öreg mestör temetése. Csak néhány ismerős mög égykori tanítvány vót a temetésön, azok is kicsit odább álltak oszt némán nézték a kiásott sír szélin lévő nagy tögyfa koporsót. A koporsó mellett csak égy idősödő házaspár vot, a mestör mán korábban elhalt feleséginek fia mög annak felesége.

A szertartás gyorsan lézajlott. Nem vót pap csak égy polgári temetés vót. A mestör nem volt istenfélő embör, nem is szerette a papokat. Mindönki tudta ezt rúla oszt ezért vót polgári temetés.

  A mestör, nagy, „házaspáros” szépen kűvel körbeszegött márványtáblás sírt csináltatott még a felesége halála előtt. A márványtábla közepibe beültetve a házaspár fényképe. Nagy gonddal vót a sír elkészítve. Nem csak az vót szépen kidogozva ami a föd fölött látszott, hanem a nagy mög nehéz kőlap alatti rész is mestöri vót. Csak égy kevés föld  vót a sír mellett, mer lénn a föd alatt erős téglával kirakott mög kifalazott koporsó hely vot  mondván: „éngőm né tanájanak mög könnyen a férgek”.

A nagy tögyfa koporsó fölül is a mestör röndölközött, amit még életiben ki is fizetött régi asztalos cimborájának.

A sömmitmondó sablonos búcsúztató beszéd után a sírásók lassan engedték a koporsót a kifalazott üregbe. Möglöhet, hogy az asztalos koma nem jól emléközött a méretökre, de tény, hogy a koporsó igen passzentosan akart csak a helyire kerülni, súrlódva, ütődve zökkent lé.

 A gyászolók némán figyelték a sírásók tevékönységit, mivel újabb probléma merült föl: a fej felüli kötél nem akart kiszabadulni és beszorult a koporsó mög a falazat közé. A sírásók zavarban vótak, ketten is próbálták kirángatni a kötelet, de az nem engedött, mintha a koporsóban nyugvó öreg mestör akarná mögtartani magának. Nem vót mit tönni otthagyták ráfektetve a koporsóra oszt az akácfapallók lérakása után gyorsan belapátolták a födet, jelezvén a feladatuk elvégzését várva a fröccsrevalót.

 Még tartott a nagy háború, amit ma első világháborúnak neveznek (akkó még nem számozták az ördög vagy az embör e gyilkos időtötésit), amikor égy csöndes városi házba világrágyütt égy kisfiú.

 Az apa kovácsmestör vót, nagy tudású erős magas embör. Gyorsan cseperödött a kisfiú oszt természetösen az apa át akarta adni a mestörségit fiának, bár az inkább vonzódott a hentösség felé. "Hollónak holló a fia" jelentötte ki az apa oszt ezzel lézárva mindön más szakma iránti érdeklődést. Mivel a fiúnak vót égy kis testi hibája: az égyik lábára biccentött, ezér igön visszahúzódó vót. Nem szeretött jáccani a többi gyerökkel, mer kicsúfoták. Elemi iskola után az apja műhelyibe inaskodva sajátította el a kovácsolás csinját- binját. Az apa nagyon szigorú vót, korán röggel kelni, keményen dógozni, a műhelyt röndbetartani. 

És gyütt a második háború. A fiú nem köllött katonának. Csak a háború vége felé, amikor mán nem nézték azt a kis testi hibát, behívták munkaszogálatra. Ott is csak a kigúnyolás járta, oszt ásta a lövészárkokat, sírokat oszt nem gondot arra, hogy melyikbe fektetik majd.

 Gyüttek az oroszok, a fiú arra gondolt most jobb lösz. Hát nem lött jobb. Mönni köllött, "málenki robot". Négy évet tötött el a messzi Oroszországban. Igaz a fogságban műhelyben dogozott, "napi tizenhat órát püföltem a vasat" mondta.

 Amikor hazagyütt, az a nagy erős embör (édösapja) már nem élt.

 A városi műhelyt a "komcsik" széthordták, csak néhá szérszám maradt amivel el löhetött kezdeni dogozni. Akkoriban még vót paraszt aki emléközött a műhelyre oszt hírét vötte annak, hogy a fiú hazagyütt.

 Dogozott a fiú, hisz jól mögtanúta a szakmáját a parasztok is kezdtek járni hozzá. Lovakat patkolt, kocsikat javított, elvállalt mindön munkát amivel mögbízták és böcsülettel mögcsinálta.

         A hatalom városi elvtársainak szömet szúrt a fiú szorgalma, böcsülete oszt irigységgel nézték. A kommunisták hatalomátvételekor a fiút szövetközetbe kényszeríttötték, szérszámait, a műhelyt tagosították.

 Hát mögint mindön elveszött.

A szövetközeti munka nem jelentött gondot, hiszen jól tudta a mestörségit. A mestörségit, mert már mestör vot, bebizonyítva tudását a bizoccság előtt. De hiába vot mestör, nem érözte jól magát a szövetközetben, hiszen nem a sajátjában vot, a régi szérszámok is az Ő kezibül kerültek valamikor ki.

 Amikor gyütt a remény mög az alkalom kilépött, hogy újrakezgyön mindönt.

Eltemette az édösannyát, égyedül maradt de remélte most sikerülni köll.

Kibérölt égy öreg kovácsműhelyt oszt már égyre többen szólították mestör úrnak. A szorgalmas munka gyümöcseként mögvásárolta a műhelyt oszt még égy kis házat is tudott vönni. A sajátjában vót mögint "ezt mán nem vöszi el sönki, aki mög elakarja azt agyonütöm".

 Társ is akadt egy özvegyasszony személyibe, akinek vót égy fölnőtt, családos fia. A mestör elfogadta az asszony családját, annak unokáit.

Amikor elgyüttek a fiatalok (másik megyében laktak), a mestör egy vót hadifogolytársa, aki fiákeros vót, végigkocsikáztatta a városon űket. Ilyenkor a mestör is beült a fiákerba oszt mögmutatta a házat ahun mögszületött, az öreg templomot ahun mögkörösztölték. Az öreg ház előtt mögállítatta a fiákert, mögmutatta hol vót az apja műhelye. A templom előtt nem álltak mög de soha nem beszélt arrul, hogy miért nem.

 A mestör haragudott a papra aki nem engedte mög a szertartást a temetésön amikor az édösannyát temették, mondvá "aki önkezével vet véget életinek..." Pedig már az öreg pap is az égi szószékrü prédikál.

 A műhelybe sokan jártak, patkoltatni, fejszét élöztetni, vagy csak éppen beszélgetni. A mestör mög dogozott szorgalmasan, verte a vasat oszt a rideg anyag a keze alatt alakult mög engedelmesködött a mestör mindön parancsának. Mer parancsolt a mestör oszt a parancsait a kalapács közvetítötte.

 Teltek az évek oszt a mestör mán másnak is tanította a mestörség fogásait. A nála tanult inasok nemigön szerették az öregöt, de a mestörségöt mögtanulták oszt mögállták a helyüket az életben akármerre is sodorta a sors űket. 

Teltek az évek mán csak azér járt be a mestör a műhelybe, hogy a kohót begyújcsa „ a pók né kőtözzön a kéménybe”. Léült a rozoga patkolószékre, válogatta az ócska szögeket, mondván jó lössz e még valamire.

 A mestör felesége mögbetegödött oszt égyre sürgette az öregöt a közös sír mögcsináltatására, ami kész is lött még mielőtt Lica mama elmönt vona.

 Pap nem vot a temetésön. A mestör nem haza mönt a temetés után. Mögnézte a műhelyt oszt csak utána ballagott haza.

Égyre kevesebbet mozdult ki a házbul, a műhelybe is csak hetente égyször mönt, mán a pók sé számított „ neki is lakni köll valahun”.

Néha belenézött az újságba, amikor mán nem fért a levelesládába, de az sé írt mán érdeköset.  Az öreg kutya az udvarban néha evakkantotta magát, jelözve a szomszéd macskát, a mestör ilyenkor rászólt, hogy mégis szójjon valakihön.

 A napok égyre rövidütek, minek is löttek vona hosszúak „nem köllök én mán sönkinek”.

Úgy érözte, hogy mán mögint elveszött mindön.

 Eballagott a mühelybe, a szérszámokat átnézte, a kohót lésöpörte, gondosan bezárta az öreg ajtót.

A hazafelé vezető úton nem látott sönkit, pedig többen is ráköszöntek „adjonisten Mestör Úr, jónapot Pali Bácsi”.

Csak a pallásajtóban hajtotta lé a fejit, így szokta mög mán vagy negyven esztendő úta.

 Az istráng ott vot ahova még Lica mama halála után tötte. Lassan becsukta a pallásajtót, né lássa a lémönő őszi nap amit ő most tönni akar.

 Jó szorosan kötötte a kötelet a szarufáho, a hurok is mestörien vot mögkötve.

 A szomszédok tanálták mög a mestört, mert mán az öreg kutya szinte üvötve ugatott érözvén a halál jelenlétit.

 

  „A sírásók zavarba votak, ketten is próbálták kirángatni a kötelet, de az nem engedött, mintha a koporsóban nyugvó öreg mestör akarná mögtartani magának”.

Palócz Pál kovácsmestör emlékire.

------------------------------------------------------------------------------------

A másik egy teljesen más témát dolgoz fel, szintén dijjazva lett. 

Apám emlékire

A nap csak a látóhatár mögött sejtette magát, amikor a gazdaasszony az istállóajtót kitámasztotta avval a kűdarabbal, amit a fiú gyûlölt. Azér gyûlölte mert mindig arra ébredt, hogy a gazdaasszony az ajtó elé rúgja, hogy az né csukógyon be. Kétrészes magyar tanyai istállóajtó volt, amilyenök az alföldön vannak, a  fölsõrész nyitva,  az alsórész csukva. Csak röggel köll nyitvahagyni az ajtót, hogy a gazda  kihordja a tehenek mög a lovak alul a trágyát mög hogy cserélõdjön az “ájer” ahogy a gazda szokta mondani. A fiú szeretött az istállóba aludni, bár sok volt a légy, de mán mögszokta oszt éccaka azok is aszanak. Szerette a tehenek csöndes kérõdzésit mög a lovak nyugodt patadobbanásait.

  A fiú álmosan fölkelt két öklivel kidörzsölte szömibül az éccaka álmos maradékát  is  oszt  mögkezdte  napi  munkáját.

  A hosszú saroglyás talicskát, melyet az istálló mellett tartottak betolta a tehenek mögé oszt az éccakai emésztés melléktermékit  kezdte fölpakolni. A házból kihallatszott amint a gazdaasszony készíti a fejés kellékeit mög a gazda krákogása amit az esti pipázás mög a röggeli törköly váltott ki belüle. A fiú megrakta  a  talicskát  oszt a szárnyas jószágok óljához igyeközött. A mögrakott talicskát nem neki köllött kitolni a trágyadombhoz, mert nem bírta volna. De a mögrakást mindig nagy gonddal köllött végezni mert a gazda lészidta, ha hibát tanált benne. Ha sok szalma került rá az vót a baj, ha nem ált égyenösen az vót a baj mer mindig vót valami baj, vagy csak a gazda nem aludta ki magát.

  A tyúkok mög a kacsák nagy rikácsolással szaladtak bele a hajnali nap élös fényibe, csak a libák lipködtek fölsõrendûségüket kihangsúlyozva az istálló mögötti harmatos kaszálóra. Nem vót nagy ez a kaszáló, de mivel nem vót bekerítve oszt közvetlen mellette gyönge misling vót, a fiúnak ki köllött mönni õrizni, hogy a libák kárt né tögyenek a fõznivaló kukoricába. A hajnali harmat hideg vót oszt a fiú kapkodta meztelen lábát. Mindig szokott az inge alatt kivinni egy kis szalmát, hogy arra álljon. Azért az inge alatt, mert a gazda haragudott, mondván a szalma a jószágok alá való oszt a “gyerök legalább fölébred”. Nem szokta kinhagyni ezt a marék szalmát, becsempészi a tehenek alá. Néha elszunnyad csak úgy állva, de a libákra vigyázni köll, oszt a konyha kéménye lassan kezdi eregetni a röggelikészítés füstyit. Mivel a tanya felõl lengedözik a röggeli “ájer”, érözni a  száraz kukoricacsutka égésinek ismert  szagát. Ebbe  a szagba más szag  is vegyül. Füstült kolbász, vagy talán égy szelet  sonka  sül a serpenyõbe, amire a gazdaasszony ráüt három négy tojást is, gondolja a fiú.

 Eszébe jutnak azok a röggelök, amikor még élt az annya. Igen, még jól emlékszik rá pedig már sok éve annak. A  nap már fönt volt az égön és érezni löhetött a tejeskávé, a meleg könyér sömmivel össze nem téveszthetõ illatát. Mindig volt friss meleg könyér. Az anyja átjárt a szomszédban lévõ pékségbe takarítani oszt fizetség fejiben könyeret mög némi pézt kapott. Az a kevés kis péz elég vót arra, hogy a tejet amelyet égy tanyai asszony hozott mindön röggel, ki tudja fizetni. Az annya  szokott mosni mög szenes vasalóval vasalni másoknak oszt így szerényen, de mögéltek. Azután az annya mögbetegödett oszt elmönt arra az útra, ahonna még nem gyütt vissza sönki, de a fiú még mindig várja, igaz mán csak álmaiban, de várja. Így került a gazdáékhoz akik valami atyafiságban vótak a háborúban odamaradt apjával.

 A gazdaasszony kis kerek gyékénykosárbul kukoricát mög ocsút szór a szárnyasok elé aminek hatására a libák is elfelejtik fölsõbbrendû mivoltukat oszt hangos gágogással, szárnyuk verdösésével szaladnak be a tanyaudvarra. A fiú is beszalad az istállóba, vackára dobja ócska kalapját, inge alól a szalmát a tehenek alá veti oszt várja a gazdaasszony röggelire hívó szavát. A gazdaasszony mindön röggel szól, hogy mosson kezet, pedig ű ezt már otthon mögtanulta. A kalapját is azért dobja a vackára mert édösannya mindig azt mondta, a magyar ezzel tisztöli mög az ételt, hogy lévöszi a kalapját. Mesélt az anyja olyan néprül, akik ezt fordítva tötték. Valami keleti nép de a fiú nem tudta kik azok. A konyhaasztalon szalonna, könyér, paradicsom mög zödpaprika vot. Nem vot  sé sütkolbász,  sé sonka  sé tojás, pedig a fiú határozottan érözte mindezök szagát. A szalonna is avas ízû vot, de az éhség enyhítötte az avasságát oszt az a nagy bögre frissen fejt tej már igazán jó, mög finom volt.

A konyha elõtt a gazda sodorta  a cigarettáját,  pipálni csak este szokott. Ölégödötten nézte a szárnyasok udvari mozgolódását oszt arra gondolt,  hogy égy pohár bort küd a sült  sonka mög a tojás után. Az aratás mán mögvót, a gabona a tallón kévékben mög körösztökben rakva. A libákat a tallóra köllött kihajtani a zödülõ szödörindára mög a korábban elhullott magok alig látható friss hajtására.

A fiú szerette ezöket a pillanatokat, órákat. Egyedül vót a nagy gabonatallón libáival. De nem érözte a magány súlyát, hisz övé vót az egész világ, itt nem parancsolt sönki, maga vót a parancsoló kapitány akire hallgatnak a katonák, ha mönni köllött hát möntek, ha harcolni köllött hát harcoltak, hiszen egyenruhát hordtak. Fehér dolmányuk, piros csõrük mög szép nagy lúdtalpuk volt. Nem volt baj a libákkal, tisztölték a fiút, vagy a kisostort ami a fiú keziben vót, amivel most már jól tudott bánni. Eleinte nem boldogult mindig evvel a fegyelmezõ szérszámmal, néha csattant a saját lábszárán vagy mögcsípte a fülét ,de ma már ismeri a kezelésit ,  a gúnárok bánatára. A háborúknak amit a fiú vezetött nem votak halottai csak esetleg hadifoglyok,  talán sebesültek is,  de a gazda éles szöme rögtön észrevötte, ha valamelyik liba nem úgy lipdelt ahogy köllene oszt a fiú lábszárán kereste az ostorral a sebesülés okát. A fiú nem tudta, hogy mennyi az idõ, de ha a gazdát látta a bejárón,  amint hajtja a két szürke lovat a tanyába, tudta ,hogy nem messze van az ebéd. Az árnyék is igen a fiú lába alatt vót. Persze még nem löhetött behajtani a libákat csak akkor amikor a gémeskút ostorfájára a gazdaasszony fölhúzta azt az ócska feneketlen  fazékat, amely erre vót röndöltetve.

A gazdaasszony jól fõzött, ízösen, magyarosan, de szörényen.  Nem  szögényösen csak szörényen. A fiú szerette a gazdaasszony fõztyit, amely emléköztette édösannya által fõzött ételökre. A gazda már jóllakott és befeküdt a kamrába, ott szokott ebéd után egy órát, másfelet delelni. Ott hûvös van mög nincs légy ami zavarná. A fiú a köménymagos leves után kétször is szödött a krumplistarhonyábul. A gazdaasszony a mosogatáshoz látott oszt a fiúval vizet hozatott a kútrul. A fiú szeretett a gémeskúthoz járni vízért, mert ezt olyan “gazdásnak” látta oszt ilyenkor azt képzelte, hogy  ű  is  gazda oszt most a  jószágainak húz vizet. Az öreg favödörbül átdűtötte a vizet a bádogkantába, közben a lábszárán is végigfolyt az ásott tanyai kút hûs vize, de nem bánta. Csak azt nem szerette amikor a bádogkanta a lábszárát verte mikor  befele vitte a konyhába. Ebéd után a fiúnak vot égy kis pihenõideje, amit általában a tanya mögötti kertben töltött el a sarokoszlophoz kikötött gubancos szõrû kutya társaságában. A gazda nem kedvelte ezt a kutyát. Pedig az öreg kutya még ebben a tanyában születött oszt itt tekintöttek rá elõször a hideg hajnali csillagok. Sok év  maradt az öreg kutya mögött, kicsit mögsüketült, a szimata sé a régi, “jó lössz a sarokfát õrizni”. Talán a kivertség mög a magány hozta össze a fiút a kutyával.

A fiú szerette a nyers zödbabot és néha azt szokott szödni oszt  az ingibe rejtve kivinni a délutáni legeltetéshön. Mert a libákat délután is ki köllött hajtani de most égy távolabbi tallóra, túl a kiserdõn a második düllõbe. Ide mán nem látszott a tanya gémeskútja az erdõtül. Odalátszott viszont a városi Újtemplom  hagymakupolája oszt ha a szél a város felõl fútt még a harangozást is mög löhetött hallani.Ijenkor a fiúnak eszibejut az az idõ, amikor az édösanyja kezit fogva a templomba möntek möghallgatni a fiatal református lelkész beszédit. Néha az édösanyja mögengedte, hogy a hátsó lépcsõn fölosonjon az orgona mögé, hogy lássa amint a templomszolga a fúttatót tapossa mindkét lábával, mintha égy lépcsõn mönne föl. Csak azt nem értötte, hogy miért van madzag kötve az öreg kezire amit a kántor idõközönkint mögrántott, így serkentve gyorsabb “lépcsõzésre”  az öregöt. Süket vot szögény templomszolga.

A délutáni legeltetés kellemes idõtötés vót, mert a libákkal nem vót sok baj,  pihögtek a nagy melegben, behúzódva az akácos árnyékában. A fiú kereste a tallón az érött szödröt oszt a magával hozott zödbabbal öszögette. Közben elõvötte a palláson talált  sárga lapú kalendáriumot. Olvasni csak nagyon kicsit tudott , még az édösannya tanítgatta, de a sok rajz mög az a kevés barna fénykép nagy ámulattal tötötte el. A kalendárium írt  mindön csodát, vízözönt, rontást, vetést, aratást,  szüretöt, háborút, karácsonyt. A fiú mindezt értötte, a háborút nem szerette mert onnan nem gyütt haza az apja. A karácsonyra még emléközött, mert az édösanyja ilyenkor födíszítötte az öreg falitükröt ahova az apa katonaképe volt tûzve. Meleg kalácsot hozott, amit a szomszéd pék adott oszt este möggyútotta a gyértyát a tükör elõtt oszt így az hitte, hogy két gyértya ég, égyik az apja fényképe elõtt , a másik mögötte. Hogy a libák né vögyék észre könnyes szömit, mögkergette a nagy gúnárt, mert az érdeklõdést mutatott a kukoricásra.

Ha a tallón végigfeküdt az akácsor árnyéka, oszt a libák nyaka is duplának látszott a telt bögyük miatt, el löhetött kezdeni a behajtást. Nem sietött a fiú, mert ha a gazda rosszkedvébe vót, mindig talált szidni valót: keveset öttek a libák, pihögnek a hajtástu, nem jól övött a koca, vagy elfogyott a bor, amit még a múltkori vásáron vött a kocsmáros sátránál.

A kukoricagóré oldalán lévõ vékony fénysugár, amely még a ház mög az istálló között besütött,  figyelmeztetett arra, hogy a nap is befejezte aznapi égi vándorútját, helyet adva az estének. A konyha ablakán kiesõ lámpafény figyeli a fiút amint a baromfiól ajtaját bereteszeli, “néhogy valami kóbor férög kárt tönyön a szárnyasokba”. A fiú mögmossa a lábát oszt a vacsora nem túl bõségös emlékivel becsukja az istálló ajtaját, oszt már nem jut eszibe a kűdarab amit gyûlöl.

Egy darabig hallgatja a tehenek csöndes kérõdzésit mög a lovak nyugodt patadobbanásait, a legyek sé zavarják, azok is alszanak.

 Magyarország 1924.

 

 

 

                                                   

 

Oldal: Írások
Élj úgy, hogy sönkinek és sömminek né árcs. - © 2008 - 2024 - imrebacsi.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat